Szilágyi Eszter



8. a osztályos tanuló a prózaírás igazi szerelmese. Eddig elkészült novellái már-már az igazi tehetséget, a leendő „nagy írót” sejtetik. Több pályázaton sikerrel szerepelt, kiváló eredményeket ért el. Műveinek olvasgatása üdítő élmény lehet mindenki számára. Az egyik legtitkosabb vágya, hogy egyszer megjelenjen egy novelláskötete. Kívánjuk, hogy álma valóra váljon.

Művek, pályázatok és eredmények

1. Bede Anna tartozása – A folytatás
Pályázat ideje (kb.): 2016. május
Pályázat meghirdetője: Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér Gyermekkönyvtára
Elért helyezés/Eredmény: 2. helyezett

2. Egy kalauz meséje
Pályázat ideje (kb.): 2016. január és február
Pályázat meghirdetője: requiem0.gportal.hu
Elért helyezés/Eredmény: a második legjobb pályamű

3. Néma madárfütty
Pályázat ideje (kb.): 2016. január és február
Pályázat meghirdetője: requiem0.gportal.hu

4. Őrségnapló
Pályázat ideje: 2016. szeptember-október
Pályázat meghirdetője: Kiskapu Kiadó, konyvesbolt.hu
Elért helyezés/Eredmény: helyezést nem ért el, de a novellát publikálják

5. A sors keze
Pályázat ideje: 2016. október
Pályázat meghirdetője: az értékelés folyamatban van
Elért helyezés/Eredmény: Irodalmi rádió, „Az év diákírója” pályázat

6. Csocsó love story
Pályázat ideje: 2016. október
Pályázat meghirdetője: Irodalmi rádió, „Az év diákírója pályázat”
Elért helyezés/Eredmény: az értékelés folyamatban van

Szilágyi Eszter: Bede Anna tartozása – a folytatás




„Odafönt másképp tudódott ki az igazság.” Ez a mondat vert visszhangot Bede Erzsi fülében, miután távozott a bírói házból. Nem volt szükséges sokat gyalogolnia hazáig, percek múlva már az apró kertes ház udvarában járt. A teraszra vezető első lépcsőfokra lépve a lányka fülét ismerős neszek, hangok ütötték meg. Valaki az édesanyjával beszélgetett. Erzsi három lépéssel a bejárati ajtó mellé lépett. Tudta jól, hogy hallgatózni módfelett helytelen dolog, de a csökönyös, női kíváncsiság ismét győzedelmeskedett az illem felett.
- Mit keres itt, maga pernahajder? –hördült fel az özvegy Bedené Elvira. A hangja remegett az idegességtől.
- Ne tessék kiabálni velem – szólt kimérten, higgadt, mégis nyugtalanító hangon az idegen. – Annát keresem. Erzsi szíve a torkában dobogott, füleiben tulajdon vére lüktetése vert visszhangot. Fél szemmel belesett az ajtón, s a tekintete találkozott… Kártony Gáboréval. Magas, sötét hajú, búzavirágszemű legény volt, mit sem változott, mióta Erzsi utoljára látta, mindössze darutollas vadászkalapja volt vadonatúj.
- Hol van a nővére? – fordult nyomban Erzsi felé a fiú. A hangja színtelen volt és rideg. Erzsi arcát égővörös pír öntötte el mérgében, szemeiben keserű könnyek gyűltek, apró, puha kezeit ökölbe szorította. Pontosan azok a szavak hagyták el pihegő ajkait, melyeket Gábor hallani akart. A lopott portékáról akart hallani mindet. Mit a nővére holléte? Valóban, Gábort a legkevésbé sem érdekelte Anna.
- Meghalt. Miután ellopta azt a nyakéket, üldözőbe vették, s a híd alatt, a jéghideg folyóban kellett elrejtőznie. Pár nap múlva, tüdőgyulladásban halt meg. Az ékszert elveszítette. Napokkal a temetése után megtaláltam, a folyó a partra vetette a viharos napokban. Jómagam pedig visszaadtam a nyakláncot jogos tulajdonosának, a bárónénak. Csattanás hangja törte meg a feszült csendet. Erzsinek ideje sem volt reagálni a sokktól. Gábor egy pillanat alatt előtte termett, és jobb tenyerével akkorát sózott a lány arcára, hogy Erzsi szinte félholt állapotban csapódott a falnak.
- Erzsi! – kiáltott fel keservesen özvegy Bedené, arcát aggódó könnyek áztatták.
- Hogy merészelt eldobni egy olyan kincset, amely az életénél is többe került? – Kártony Gábor tajtékzott a dühtől.
- Soha nem lesz többé magáé a kincs. Sem a nővérem szíve – mosolyodott el Erzsi, megkönnyebbült sóhajába némi káröröm is vegyült. – Odafönn kitudódott az igazság. Miután a bíró ártatlannak nyilvánította Annát, vallomást tettem, s magát több esztendő fogházbüntetésre ítélték. Naiv volt, ha azt hitte, nem teszem meg. Még ha Anna néném ezt soha nem is bocsátja meg nekem… a törvény az törvény.

Szilágyi Eszter: A sors fintora


-- Á, Netti! Ezer éve! – üdvözölt engem kitörő lelkesedéssel a bárpult mögül az én „kedvenc”, fura nevű csaposom, Kasztor, akinek olyan szinten nem volt semmi időérzéke, hogy a szemében egyetlen év is ezernek tűnt. Igaz, régen se köszönt nekem másképp, mikor még napi rendszerességgel jártam a Révész Hotel játéktermébe, de már akkor se voltam képes megbékélni ezzel az örökösen haverkodó stílusával.
-- Nahát, még mindig nem rúgtak ki, Kasza? – kérdeztem gúnyosan, és igyekeztem az arcomra erőltetni egy laza félmosolyt, de csak egy ócska grimaszt sikerült produkálnom.
-- Mi járatban van errefelé az én kedvenc ifjú bajnokom? – kérdezte Kasztor teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a beszólásomat. Pedig tudta ő azt nagyon jól, hogy miért voltam ott. Gyorsan körbefuttattam tekintetemet a dohos pincehelyiségen. Pont úgy nézett ki, mint egy évvel ezelőtt, mikor még egy tizenöt éves, lázasan csocsózó tini lány, aki sorra nyert meg minden meccset, versenyt, bajnokságot. Emlékszem még, hogy fűtött akkoron a harci kedv, a játékszenvedély, az erősebb ellenfelek legyőzése iránti vágy… Azóta viszont túl sok minden történt. Az a terem mégis a régi maradt, egy felújított négyzetmétert se találtam, és ma sem volt semmiféle forgalom. A kopott járólapok, a fakó falak, a fülledt, sör és verejtékszagú levegő, az asztalok, a játékgépek, a biliárd és… A jó öreg csocsóasztal…
-- Mondd csak, gondolkoztál már azon, hogy jövő héten lesz az a nagy csocsóbajnokság, amire egy éve még annyira jelentkezni szerettél volna? – kérdezte Kasztor.
-- Igen – feleltem szűkszavúan.
-- Na, és mire jutottál? – kérdezte reményteljesen csillogó szemekkel.
-- Nem érdekel – vágtam rá azonnal, de nem haragból. Csak… Valami nagyon bosszantott legbelül a csocsó láttán vagy hallatán, amióta… - Régen volt már, túl régen, amikor örömöt okozott az idegenek felett aratott győzelem és az igazán tehetséges ellenfelekkel való megmérettetés. Azóta találkoztam egy játékossal, akire nem ellenfelemként, hanem barátomként, sőt, még annál is fontosabb személyként tekinthettem, aki temérdekszer legyőzött, de ez sosem tett különösebben letörtté, sőt, ő volt az, akivel végre igazán élvezetes lett a játék. Ez a személy pedig nincs többé. A csocsózás nem nyújt semmiféle szórakozást. Meguntam. Abbahagytam. Ennyi.
-- Mintha nem tudnám – sóhajtott Kasztor. – Talán nem emlékszel rá, de én is ott voltam akkor.
-Hosszas hallgatás után Kasztor komor hangon újra megszólalt:
-- Viszont… most mégis itt vagy.
-- Igen, de magam se tudom igazán, hogy miért – feleltem. Jó, belátom, hazudtam. Konkrét céllal mentem vissza oda, ahol minden elkezdődött és le is záródott. Abban reménykedtem, hogy talán ha visszatérek a legszebb és egyben legfájdalmasabb emlékeim színhelyére, akkor talán képes vagyok tisztán látni a dolgokat, logikusan átgondolni a múltamat és a jövőmet, hogy aztán jó döntést hozhassak a jövőmmel kapcsolatban. Nem voltam képes szabadulni az ürességtől a lelkemben és nem volt semmi, ami betölthette volna azt. Ugyanis azt az űrt… Ő hagyta maga után. A Nagy Ő. Ahogy megérintettem a csocsóasztal üvegfalát, az emlékek zabolátlanul szállták meg az emlékképek. Fridolin volt a neve. Fridolin Aladár, de én sose szólítottam őt a keresztnevén, annak ellenére, hogy a kapcsolatunk több volt két csocsóbajnok hétköznapi barátságánál. Véleményem szerint ritka szép vezetékneve volt, amely mellett eltörpült az a végtelenül egyszerű keresztneve. Emellett… Nem csak barátok voltunk. Szerettük egymást. Jártunk. Akárcsak a legtöbb nem játékfüggő, normális gondolkodásmódú és hagyományos érzelmek által uralt tini. Itt ismertük meg egymást. Ebben a pincehelyiségben. Ő a hotel vendégeként tévedt le ide, én viszont akkorra már törzsvendégnek számítottam ott. Egyedül voltunk, csak ő meg én és a csocsóasztal (meg a jelek szerint Kasztor is ott volt, de ez az apró részlet teljesen kiesett az emlékezetemből). A gondolataimba mélyedve mozgattam a kék figurákat, fejben éppen egy komoly meccset játszottam le egy képzeletbeli ellenféllel, labda és valódi ellenfél nélkül. Fridolin teljesen nesztelenül odalépett a piros figurák oldalához, csak akkor vettem észre, hogy nem voltam egyedül (Kasztorral…), mikor váratlanul így szólt hozzám:
-- Elég jónak tartod magad ahhoz, hogy rád pazaroljam a pénzemet? – kérdezte ötszáz forintnyi aprópénzzel a markában. Nem bírtam megállni, hogy ezen el ne mosolyodjak.
-- Ne is álmodj kegyelemről – nevettem fel gúnyosan. – Meg fogod még bánni, hogy alá mertél becsülni engem.
-- Azt majd meglátjuk – mosolygott rám kacéran, majd hallottam, ahogy a pénzét halk csörömpöléssel elnyelte az automata szerkezet. Természetesen veszítettem, és a fiú szó nélkül, szélesen vigyorogva otthagyott. Másnap újra találkoztunk, visszavágót követeltem, amit végül meg is nyertem. Egyre több nap telt el, a győzelmek és a vereségek száma mindkettőnk részéről jelentősen gyarapodtak, de lassan a csocsózás nálunk nem jelentet egyet a versengéssel. Ez volt a közös hobbink, ami összekötött miket. Minden meccsel jobban megismertük a másikat, közvetlenebbek, barátságosak lettünk egymással. Aztán volt egy városi csocsóverseny, amin holtversenyben mindketten első helyezést értünk el és… nem igazán emlékszem már, hogy történt, de a „remek páros vagyunk” jeligénk lecserélődött „egymás nélkül fabatkát sem érünk”-re. Együtt voltunk, és ez olyan végtelenül boldoggá tett, hogy mikor értesültem a hírről, hogy Fridolin és a szülei kijelentkeztek és elhagyták a hotelt, úgy éreztem, összeomlott a világ. Mindennek vége volt. Soha többé nem láttam őt, még csak nem is hallottam felőle. Kisétált az életemből, és magával vitte a szívemmel együtt… A csocsózás örömét is.
-- Netti… Szerintem te nem csak azt felejtetted el, hogy végignéztem kettőtök végtelenül szerelmes, halálosan csocsós és mindössze két hétig tartó kapcsolatát – szólt Kasztor.
-- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem meglepve.
-- Ó, csak arról a pár sorról, amit a csocsóasztal aljára firkáltatok az én tollammal… Önkívüli állapotomban rögvest a csocsó alá csusszantam, nem is törődve azzal, hogy miféle mocsokban kellett vergődnöm odalent. Csak térdtől lefelé látszottam ki a csocsóasztal alól, hatalmasra kerekedett szemeimmel pedig a fejem fölötti falapra firkantott, hihetetlenül ismerős ákombákomokat méregettem. Egy nyíllal átlőtt szívet pillantottam meg legelőször, benne Fridolin és az én monogramommal. Alatta pedig Fridolin macskakaparásszerű írásával ezen sorokat véltem felfedezni: „Soha ne add fel az álmunk. Ne add fel a csocsót. Fridolin Aladár.” Hogy lehettem képes elfelejteni valamit, ami ennyire fontos volt? Nem tudtam, nem értettem, hogy voltam képes ekkora hibát elkövetni. Egyvalamit viszont nagyon is jól tudtam. Mégpedig azt, hogy mit kellett tennem. Egy hét múlva…
-- Most pedig, hölgyeim és uraim, tisztelt versenyzők, következzék egy többszörös bajnok, egy tizenhat éves élő csocsólegenda, aki oly sok év után visszatért közénk, hogy fitogtassa erejét az évszázad magyar bajnokságán… Egy év. Egyetlen egy büdös évet töltöttem „visszavonultan”. Az még csak nem is sok év. Hogy ezek a műsorvezetők mennyire szeretik csinálni a műsort, öcsém…
-- Fogadják nagy tapssal, kék színben érkezik… Gara Anetta!
-Bizony, végül mégis jelentkeztem a versenyre. Éppen ideje volt már, hogy betartsam azt a régi ígéretet, amit hajdanán Fridolinnak tettem, akkor is, ha neki már nem is számított semmit az egész, ha már el is felejtett engem és túllépett rajtam. Az ígéret az ígéret. Meg amúgy is… A csocsózás a véremben volt. A részem. Hiába nem állt szándékomban ezt korábban elfogadni.
-Fridolin írása ráébresztett arra, milyen fontos is az, hogy hű maradjak a gyökereimhez. Hű önmagamhoz.
-- Kinek ellenfele nem más, mint a szívdöglesztő kunszigeti dalia, ki az első helyet jött hozzánk bezsebelni ma… - ment át a fő szószónok költői stílusba. –
-Hölgyeim és uraim, kössék fel a gatyájukat és kapaszkodjanak, mert itt jön a mindent elsöprő tizenhét éves forradalmár, Fridolin Aladár!
-A fények és a színek összemosódni látszódtak, a zajok tompultak, az idő lelassult. Szédültem. A fülemben dobogó vér és az a név ott lüktetett és visszhangzott. a hallójárataimban. A látómezőm vakító fehérségét egy fölém magasodó fekete árnyék törte meg. Tényleg ő volt az. Teljes valójában. Semmit sem változott, ugyanolyan kócos haja és cinikus, mégis békés mosollyal nézett rám, mint mikor először találkoztunk.
-- Elég jónak tartod magad ahhoz, hogy rád fecséreljem az időmet? – kuncogtam. – Nincs kedved inkább most rögtön feladni?
-- Meg fogod még bánni, hogy alá mersz becsülni engem – mosolygott rám barátságosan, mint akinek a szeme előtt éppen akkor peregtek volna le a közös emlékképek.
-- Azt majd meglátjuk – nevettem, de a szám egyre lejjebb görbült.
-A vigyorgásból mosoly, a mosolyból szóra nyíló ajkak lettek, végül a fejem egy kicsit lejjebb bicsaklott. „Azok a régi idők már elmúltak” – mondogattam magamban. – „Fridolin már nem…”
-- Hé – szólt Fridolin. – Ne is álmodj kegyelemről.
-Erre már tényleg nem tudtam mást reagálni. Harsányan felnevettem. A labda pattant, a közönség ujjongott, a kommentátor üvöltözött. Javában folyt a verseny.
-Viszont… Mi nem versengtünk. Játszottunk. Beszélgettünk közben, kizártuk az elménkből a külvilágot, és csakis a játékra koncentráltunk. Nem igazán számított, hogy melyikünk fog győzni. Boldogok voltunk. Együtt. Pont, mint régen.

Szilágyi Eszter: Időgép a terem mögött

Történt egyszer egy péntek délután, hogy utolsó óra után az én drága, örökkön lelkesedő barátom, Miki beszervezett engem, az alamuszi ikertestvérét, Mónit és a mi flegma haverunkat, Fricit, hogy mi is segítsünk neki iskola után. Miki ugyanis elvállalta, hogy felcipel néhány (ezer) könyvet az iskola könyvtárából az iskola emeletén a legmesszebb lévő terembe, vagyis a hetesbe. Abból a teremből nyílt átjárás egy viszonylag apró raktárhelyiségbe, ez volt a könyvek átmeneti szálláshelye, amíg a könyvtár felújítás alatt állt.
- Igazán kedves tőletek, hogy segítetek nekem a könyvek cipekedésében – hálálkodott Miki szélesen vigyorogva.
- Ez az utolsó alkalom, hogy segítek neked bármiben is! – bosszankodott Frici. – Istenkém, miért kell neked mindig elszúrnod a péntek délutánomat? Senki se akar cipekedni meg lépcsőt mászni evés, alvás és temérdek más pihentető dolog helyett, basszus, másoknak ez már felér a hétvége kezdetével…
- Nézzétek a jó oldalát – nevetett szerényen Móni, mentve a menthetőt. – Legalább egy kicsit több időt töltünk együtt, baráti társaságban.
- Látom én a fejeteket éppen elégszer az osztályteremben – rázta meg a fejét Frici morogva. – Ne nézzetek antiszociálisnak, utálatosnak vagy hasonlónak, bírlak titeket, de az a veletek töltött heti ötször fél nap bőven több, mint elég.
- Akkor meg fogd fel edzésnek a dolgot – tanácsoltam, mivel Frici az elmúlt időkben kicsit sportosabb ember lett, heti rendszerességgel járt úszni és kocogott is néhanapján (bár a sok edzésnek még mindig nem volt látványosabb eredménye, Frici ugyanolyan nyurga, sápadt és enyhén gebe maradt négy-öt hónap elteltével is). – Sokkal erősebbek lesznek a karjaid, és megizmosodnak a lábaid is, mire végzünk.
- Soha nem végzünk, hullafáradt és izomlázas leszek, de azt az egyet belátom, sokkal nagyobb maflást tudok majd adni Mikinek ezért az egészért – folytatta a zsörtölődést Frici.
- Hé, én csak megkérdeztem, hogy jössz-e segíteni, te meg azt felelted, „Oké” – mentegetőzött Miki.
- Ja, de azt nem tudtam, hogy ennyi meló lesz, és mikor mondtam neked, hogy mégsem vállalom, megfenyegettél, hogy ha nem robotolok veletek, beárulsz a dirinél, hogy miattam lett májkrémes meg talplenyomatos az egyik terem frissen festett fala – vágta rá Frici.
- A csapatból nincs visszalépés – jelentette ki Miki nyersen, ellentmondást nem tűrő hangon.
Ez így ment egészen addig, amíg fel nem értünk a hetes terembe. Sokkal hosszabbnak tűnt az út így, hogy közben a fiúk folytonos civakodását kellett hallgatnom… Legnagyobb szerencsémre Móni beszédes kedvében volt (ami nála eléggé ritka), így legalább volt mivel elterelni a figyelmemet. Az időjárásról és a továbbtanulásról beszélgetni nem volt ugyan túlzottan izgalmas, de a néma kullogásnál még ez is jobb elfoglaltságnak bizonyult.
Miki nagy robajjal levetette a kezében tartott könyveket a tanári asztalra, hogy kinyithassa nekünk a raktárhelyiség ajtaját. A zaj hatására ösztönösen behúztam a nyakamat, Móni még fel s visított, mire Frici valami olyasmit kezdett mormogni az orra alatt, hogy „Ezek nem is lányok, sokkal inkább nyulak…”, de Mónival úgy tettünk, mintha meg se hallottuk volna. Az ajtó kinyílt, Móni pedig abban a szempillanatban kitámasztotta egy székkel.
- Tudjátok, milyen rémesen klausztrofóbiás és babonás vagyok… - szabadkozott.
- Várjunk, ilyenkor nem a történelem szakkört szokták itt tartani? – kérdeztem, de mintha a többiek meg se hallották volna a kérdésemet. A húgom történelem szakkörös volt, és mintha azt mesélte volna, hogy hetedik óra után a hetes teremben szoktak lenni, de a terem ma teljesen kihalt volt, akárcsak az összes többi.
Talán ma elmaradt a foglalkozás…
Én léptem be elsőként a raktárba, de már az ajtóban megtorpantam.
- Ez meg mi? – csúsztak ki a számon a szavak.
- Egy szellem? – sikoltott fel rémülten Móni.
- Egy patkány? – kérdezte Miki.
- Egy műanyag, biológiai prezentációs baba? – forgatta a szemeit Frici.
- Nem, ez… - hebegtem. – Olyan, mint egy időgép…
- Anyáddal szórakozz, Emő… - csörtetett be Frici a raktárba, de rögtön mögöttem ő is kővé dermedt. – Ez tényleg elég bizarr.
Az ikrek egyszerre lopódzkodtak a hátunk mögé. Az apró terem másik végében egy igazán különleges gépezet állt, külsőre szakasztott olyan volt, mint a filmekben a különleges portálok.
- Hé… - szólaltam meg. – Emlékeztek még arra, hogy Tibi bácsi azzal fenyegetett minket hatodikban, hogy van neki itt, bent egy időgépe, amin páros lábbal rúgja át azokat a diákokat, akik nem tanulnak rendesen az órására, hogy a saját bőrükön tapasztalhassák, milyen érzés felkészületlenül érkezni mondjuk egy kivégzés kellős közepére? Nem lehet, hogy ez az az időgép?
- Lehet… - mondta Frici. - …Viszont az is lehet, hogy ez valami mutánssá vagy szuperhőssé alakító masina…
- Vagy egy klónozó – vetette fel a lehetőséget Miki. – Akkor ez magyarázat lehet arra, hogy Zsiga bácsi mindenhol ott van…
- Vagy egy másik világba teleportáló gépezet! – lelkesedett csillogó szemekkel Móni. – Vajon működik?
- Remélem, hogy nem… - tűnődtem, és ekkor vettem csak észre, hogy Móni éppen egy „Húzz meg!” feliratú karhoz nyúlt. – Móni, ne! – kiáltottam, de már túl késő volt. Móni meghúzta a kart, a különös vasszerkezet pedig szemmel láthatóan működésbe lépett.
Frici levetette a földre a könyveket és felkapott a földről egy kalapácsot, Miki pedig szorosan magához ölelte Mónit, nehogy elvarázsolt húgocskája újabb felelősségre vetemedjen (tizennégy éves létére).
- Te meg mégis mire készülsz? – meredtem Fricire hitetlenül.
- Nem érdekel, mi ez az izé és nem is szeretném megtudni, de azt tudom, hogy meg kell szabadulni tőle! – mondta Frici fenyegetően lóbálva a kalapácsot. – Ha Tibi bácsi időgépe, ha egy mutánssá tévő gép, ha Zsiga bá’ klónozója, ha egy mániákus utazgató teleportáló kapuja, veszélyes! Minden film, amiben ilyen gép van, tele van veszéllyel! El kell pusztítanunk, mielőtt még nagy bajt hozhatna a nyakunkra!
- Megőrültél? Ez egy zseniális gépezet, nem pusztíthatjuk el csak úgy! – vágta rá a fejét rázva Miki.
- Igen, mi van, ha valaki már át is ment rajta egy párhuzamos dimenzióba, vagy ami még rosszabb, mi van, ha egy nem evilági lény már be is tört ezen keresztül az iskolába? – tette hozzá Móni aggodalmasan. – Nem pusztíthatjuk el, lehet, hogy valakinek vagy valaminek ez jelenti az egyetlen hazavezető utat!
Zsongott a fejem a heves vitájuktól (meg talán a gépezet által gerjesztett szörnyű zörgéstől is). Nem bírtam és nem is akartam megvárni, hogy a kedélyek csillapodásával közös nevezőre juthassanak a többiek, a kezem magától a fura szerkentyű felé nyúlt, és véget vetettem minden zajforrásnak azzal, hogy a kart a helyére tolva leállítottam a masinát. Így sikerült egyben azt is elérnem, hogy a többiek elhallgassanak.
- Gyerekek… - kezdtem. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én imádom elkerülni a bajt. Én azt mondom, ne pusztítsuk el, mert nem a miénk, és úgy vélem, hogy a gazdája nem lenne túlzottan elragadtatva, ha darabokban látná a remekművét. Ne húzzunk ujjat senkivel. Ne kérdezősködjünk a tanároknál, hogy mi ez, mert ebben az iskolában, ebben a városban futótűzként terjednek a hírek, ne szabadítsuk rá szegény igazgatónőre a bulvársajtósokat és az iskolára a tudósokat és egyéb kutatócsoportokat. Végső soron pedig ne teszteljük, ne nyúljunk hozzá, ne csináljunk vele semmit.
- Jó, de… mi lesz, ha valaki más találja meg? – kérdezte Miki.
- Valaki olyan, akinek nem lenne szabad, hogy lássa? – tette hozzá Frici.
- Nem kerülhet rossz kezekbe… - motyogta egyetértően Móni.
- Ha valaki más észreveszi, akkor az a valaki más azt csinál vele, amit jónak lát – feleltem nemes egyszerűséggel. – Az a fő, hogy ne miattunk szívják meg mások. Mi maradjunk tiszták, mi nem láttunk semmit, nem csináltunk semmit, itt se voltunk, nem is emlékszünk semmi különösre a könyvek pakolásával kapcsolatban. Ha így cselekszünk, minden rendben lesz, mintha mi sem történt volna. Káosz, balhé, veszély csak akkor fenyegethet minket, ha nem így cselekszünk.
Végül a többiek ugyan nagyon nehezen, de beadták a derekukat és elfogadták a javaslatomat, még ha nem is értettek egyet velem. A délután hátralévő részét szorgos pakolással töltöttük, a gépezetet messziről kikerültük, szinte teljesen megfeledkeztünk a jelenlétéről. Kivéve persze Mónit, Miki nagyjából kétpercenként szólt rá, hogy tűnjön el a közeléből, mert szentül meg volt róla győződve, hogy nem egy tündérektől és póniktól zsúfolt dimenzióba vezetett… Szegény Móninak minden gyermekkori álma a szeme láttára lett könyvekkel elbarikádozva.
Este, mikor a húgom, Lizett hazaért, elcsíptem egy meghökkentő telefonbeszélgetést. Lizett épp az egyik barátnőjével trécselt, aki egész héten beteg volt és nem jött iskolába.
- Szia, Zsófi – szólt bele a telefonba Lili. – Igen, ott voltam töri szakkörön. Most jöttem haza. Nagy kár, hogy kihagytad, isteni volt az ókori Görögországban, egy furcsa férfi összetévesztett Athénével… Képzeld, amíg Tibi bácsi Arisztotelésznek mutatott be minket, valami vadbarom telerakta a raktárt könyvekkel, órákba tellett, mire kiszabadítottuk magunkat… Nem, könyvtári könyvek voltak. Nem is értettük, hogyan vagy miért kerülhettek oda. Az iskola már majdnem be is zárt, mire kivergődtünk onnan.
- Hallottam, hogy fel fogják újítani a könyvárat, szerintem emiatt van, hogy már most megtették a szükséges előkészületeket, vagyis a könyvek áthelyezését… A raktárba – szólt Zsófi a vonal túlsó végéről. - Remélem, hogy az, aki odahordta a könyveket, nem vette észre az időgépet…
- Ha az új könyvtáros, a rövidlátó Panka néni járt ott, akkor nincs miért aggódnunk.
- Csakhogy ő már nem tud lépcsőt mászni, szóval mégis gond van…

Szilágyi Eszter: Egy kalauz meséje



„A Budapestre induló gyorsvonat előre láthatólag harminc percet késik.”
- Ilyen nincs! – fortyant fel Berci. Mondjuk, nem igazán értettem, hogy ő miért volt mérges, hiszen neki még jutott hely a padon, és állandóan a telefonját nyomkodta, így akár nyugodtan csendben is maradhatott volna.
- Eddig kétszer mondták be, hogy tíz perc, most meg rávágják, hogy fél óra? ! – kiabált hisztérikusan Marcsi. Sosem bírtam idegekkel, amikor úgy nyivákolt, mint egy macska, és úgy hisztizett, mint egy óvodás egyszerre, viszont most türtőztetnem kellett magamat, nehogy engem is úgy megbámuljanak a vasútállomáson kora hajnalban, mint őt. Ma is úgy nézett ki, mint valami topmodell, pedig csak a nagyszüleinkhez utaztunk; méz-szőke haját feltupírozta, körmeit kifestette, a sminkje élénk volt, a cipője sarka pedig nagyjából tizenöt centis. Tökéletes ellentéte volt a mi hanyag öcsénknek.
- Ne kiabálj már, az ég szerelmére! – szólt rá apu. Ő is éppen olyan ideges volt, mint mi, csak ő nem a vonat miatt bosszankodott, hanem miattunk. – Így is, úgy is Pestre érünk délre, sőt, már a nagyi házában leszünk rég, mire eljön az ebéd ideje.
- Hacsak a vonat nem siklik ki, mert akkor csak holnap délre érünk oda – jegyezte meg flegmán Berci, miközben tovább lődözte a telefonján az aszteroidákat. A nyolc éves öcsém megint tele volt kifogásolható ruhadarabokkal; baseball sapkát húzott kócos sötétbarna hajára egy októberi napon, ráadásul hajnalban, sapkája napellenző része (vagy bánom is én, hogy nevezik) teljesen eltakarta anyánktól örökölt smaragdzöld szemét, és élénk színekben virító melegítő-felszerelés volt rajta. Nagyjából úgy nézett ki, mint egy 20. századi gördeszkás, lázadó tini. Hangsúlyozom, nyolc évesen.
- Föld hívja Kovács Albertet! A vonatok nem siklanak ki a 21. században – forgatta a szemeit Marcsi.
- Peti, fél óra alatt simán hazamehetnénk, aludhatnánk még negyed órát és gond nélkül elérhetnénk a vonatot – rimánkodott anyu fáradtan. Ő kelt ötünk közül a legkorábban, és ezt szörnyen rosszul viselte.
- Szó sem lehet róla! – vágta rá apu. – Majd a vonaton kialusszuk magunkat!
Mivel kicsit sem volt ínyemre ez a családi vita, észrevétlenül elosontam a társaságuktól, és lassan baktatva az állomás kövén a falakat figyeltem. Ahol a fal egyhangúsága megtört, az enyhén koszos ablaküvegeken a saját tükörképemet láttam megcsillanni: egyenesre vágott, tépett barna hajam kissé kócos volt, ezért gyorsan zöld kardigánom csuklyája alá rejtettem. Sötét színű farmeremmel és zöld bakancsommal úgy néztem ki, mint a legtöbb átlagos, tíz éves lány. Bár, ennek ellenére én világéletemben csúnyának láttam magamat. Azok az átkozott, barna szeplők megkeserítették a mindennapjaimat. Mindig is őket okoltam amiatt, hogy egyetlen fiú sem nézett rám. Ocsmány és kiközösített voltam… mindig is…
A szemem hirtelen megakadt valamin. Megtorpantam. A mellettem lévő omladozó, kopár fal mellettem hirtelen megváltozott. Egy (kissé ugyan megkopott, de) gyönyörű falfestményt láttam, mely nekem mellmagasságban kezdődött meg, és olyan magasságokba húzódott felfelé, hogy legfeljebb csak székre állva érhettem volna el a tetejét. Széltében olyan hosszú volt, mint kb. amilyen magas én voltam. Egy galamb szárnyalt könnyeden, békés kecsességgel a felhők között, fehér tollai megcsillantak a nap aranyló sugaraiban, csőrében pedig egy szál rózsát tartott. A rózsa színét már nem tudtam kivenni, a festék megkopott az idő múlásával, és a falról néhol lepergett már a vakolat… és a madár egyik szárnyának különös színe volt. Oda mentem, hogy közelebbről is lássam: a galamb szárnyán valami elmosódott, vagyis, inkább valamik. Szavak. Ám hiába erőlködtem, egyszerűen nem tudtam kivenni a fehér tollak közötti szürke-fekete festék-foltokból a betűket.
Csak azt láttam, hogy meseszép gyöngybetűkkel volt valaha megírva az a mondat.
- „Keresd a szebb utat” – szólalt meg a hátam mögül egy hang.
Lassan megfordultam, és egy barátságosan mosolygó, idősödő kalauzzal találtam szemben magamat. Alig letetett ötven éves, ennek ellenére szép szál férfi volt, korához képest igazán jól tartotta magát, és fáradt, sötétkék szemei úgy néztek le rám, mintha nem is egy érett felnőtt, hanem egy pajkos kamasz lett volna. Sötét barna, bozontos haja őszbe vegyült már, bár java részét elfedte kék-fekete, MÁV logós sapkája. Már korábban is láttam őt, amikor utaztunk a családdal valahova. S mivel apu valahonnan kicsit ismerte őt, mindig, amikor utaztunk, integettünk neki. Visszafordultam a kép felé, és döbbenettől kikerekedett szemekkel vettem észre, hogy a kalauz igazat mondott. Valóban ez volt az az elmosódott mondat a galamb szárnyán.
- Honnan…? – kérdeztem, bár nem igazán tudtam, hogy hogyan kellett volna folytatnom a kérdést.
- Itt voltam, és láttam, ahogyan ez a graffiti készült – mosolyodott el a kalauz pajkosan.
- Ez itt egy graffiti volt? – kérdeztem meglepve. – Én azt hittem, hogy…
- Hogy valamiféle nagyra becsült művész festette ecsettel? – kérdezte a kalauz nevetve, de a hangjából érződött, hogy ezt nem kinevetésnek szánta. – Nos, tehetsége, az bizony volt annak a fiúnak, aki olyan tíz-húsz éve ezt festette. Viszont festékszórót használt, hogy annak a lánynak a kedvében járjon…
- Milyen fiú és miféle lány? – kérdeztem kíváncsian. A kalauz ekkor úgy nézett rám, mintha mindvégig csakis erre az egy kérdésre várt volna.
- Te utazol, kísérsz vagy vársz valakit itt, az állomáson? – kérdezte a karórája számlapját vizslatva.
- Utazom a családommal – mondtam kissé gyanakvóan.
- Mikor indul a vonatotok? – kérdezte, még mindig az óráját figyelve.
- Állítólag fél órát késik – vontam meg a vállamat.
- Ó, az a fránya pesti járat – ingatta a fejét a kalauz. – Bár, ez most pont kapóra jön. Így legalább van elég idő, hogy elmeséljem ennek a freskónak a történetét…
- Külön története is van? – kérdeztem csodálkozva.
- Méghozzá igazán szép történet – mosolygott nosztalgikus hangulatban a kalauz, majd leült az egyik padra, és maga mellé mutatott, jelezve, hogy üljek csak le bátran. Egy percig ugyan haboztam, de hirtelen annyira kíváncsivá tett az a történet, hogy teljes beleéléssel csüngtem az úr minden egyes szaván. Így vette kezdetét a történet.
- Lássuk csak, hol is kezdjem? – kérdezte (leginkább saját magától) a kalauz. – Ó, meg is van! Nos, ez a történet még a vezetékes telefonok idejében játszódott… Fülsiketítő kiáltás visszhangzott az állomás irányából. Pár perc múlva a peronon álldogáló kalauz megpillantott egy ismerős sziluettet a hideg, sötét éjszakában; egy tizennégy és fél éves tini lány közelített felé, éjfekete, hosszú haja két, laza fonatba volt fogva, ibolyakék szemei karikásak voltak, és fáradtan nézegették a lány fekete, kibomlott cipőfűzőjű csukáját. Fején fekete, macskafüles, kötött sapka volt, alsó ajkánál ezüstös piercing csillant, fehér-pink csíkos atlétáján csak egy vékonyka, hosszú szövet-kabát volt a hűvös levegő ellenére, fekete, testhez simuló nadrágján rózsaszín díszöv volt, jobb karján mindenféle karkötő és karszalag csüngött, bal kezére pedig egy ujjatlan, fehér-pink csíkos díszkesztyűt húzott fel. Végül aztán Kálmán, a kalauz mellett megállt, és vele együtt nézte a pár sínpárral arrébb lévő, immár éjszakai fényekben úszó állomást.
- Megint megvertem Pistát kártyában – törte végül meg a lány a feszült csendet.
- Hallottam. Mármint, az elkeseredett kiáltását – mondta a huszonkilenc éves Kálmán rezzenéstelen arccal.
- Olyan hangos volt? – kérdezte a lány meglepve. – Bocsi. Pedig én szóltam neki, hogy nem szabad hangoskodni…
- Ki az a Pista? – fordult felé hirtelen a kalauz a homlokát ráncolva. Nem derengett neki ismerősen ez a név.
- Tudod, az a csöves, aki mindig a váró teremben dekkol – mondta a lány, mintha mi sem lett volna természetesebb.
- Ja, igen, az a foghíjas vénember – bólogatott komoran a fiatal férfi. – Nem egyszer mondtam már neked, hogy nem kéne szóba állnod vele…
- De rajta kívül nincs senki, akivel elüthetném az időt, te pedig azt mondtad, hogy ne zavarjalak többé munka közben – magyarázta a lány, mire Kálmán fél szemöldökét felvonva nézett le rá, mivel a lány éppenséggel pont ezt az intelmet szegte meg abban a percben. – Meguntam Pistát – vonta meg a vállát hanyagul a lány. – Mindig veszít. Ha veszít, akkor meg kiabál, és nem tud úgy kiabálni, hogy én közben ne lássam az undorító fogait…
- Figyelj, Dorka… - kezdte a férfi a nyakát masszírozva, majd mélyet sóhajtott. – Tudom, hogy ebbe elvileg nekem nem lenne szabad beleszólni, de… haza kellene menned.
- Nem – vágta rá a lány komoran.

- Miért nem akart a lány haza menni? – csúszott ki magától a kérdés a számon. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne tegyem.
- A lány, Dorka, nehéz sorú gyerek volt – sóhajtott a fejét vakargatva a kalauz bácsi. – A szülei mindig veszekedtek, és ez Dorka gyerekkorára is rányomta a bélyeget. Nem járt be az iskolába, helyette inkább annyit bandázott a barátaival, amennyit csak tudott, nehogy még ébren találkozzon otthon a szüleivel. Ez az állomás volt a kedvenc helye, és Kálmánt, a kalauzt tartotta legjobb barátjának, pedig kezdetben a férfi igyekezte kerülni az épületet rongáló lány társaságát. Aztán a dolgok rosszabbra fordultak, és amikor Dorka tizennégy és fél éves volt, a szülei minden képzeletet felülmúló veszekedésükbe belevonták a lányukat is, amiből végül ő került ki vesztesként: szülei ütötték, kiabáltak vele, sőt látni sem akarták, annyira fel voltak mérgelve. Másnap reggelre Dorka abbahagyta a sírást, szedte a sátorfáját, és beköltözött az állomás váró csarnokába. Jó formán ki se tette onnan a lábát hetekig, és csak arra támaszkodhatott, hogy a barátai és a kalauz néha vitt neki élelmet, és, hogy ne unja magát halálra, néha a falak festegetésével ütötte el az idejét, vagy azzal a Pista nevű szerzettel lógott, vagy a kalauzzal beszélgetett.
- Ez szörnyű! – kiáltottam fel elförmedve. El sem bírtam képzelni, hogy én milyen nyomorultul éreztem volna magamat Dorka helyében. Hálát adtam az égnek, hogy az én családomban nem merültek fel effajta problémák.
- Bizony, nem volt túl könnyű sora azokban az időkben – bólogatott a kalauz. – Pénzt koldult, hogy használhassa az állomás mosdóját, olykor az ottani csapban mosakodott… Kálmánnak néhanapján megesett rajta a szíve, és a régi ruháit kimosta, sőt, néha újakat is vett neki. Ennek ellenére még mindig fennállt az a veszély, hogy a lányt elvihette volna a gyámügy vagy letartóztathatták volna a rendőrök… Bár az akkor itt dolgozókon ilyesmi nem múlott, mivel Kálmán megígérte nekik, hogy egy hónapon belül a lány élete vissza fog gördülni a régi kerékvágásba, és ezért elnézőek voltak a lánnyal szemben. Végül az ifjú kalauz egy tinédzser fiúnak hála be tudta tartani az ígéretét…
- Mi történt? – kérdeztem kíváncsian. Hirtelen olyan érdekfeszítőnek találtam a sztorit, amilyennek korábban még soha egy történetet sem. Talán főleg azért, mert egy megtörtént esetről forgott szó.
T
eltek, múltak a hetek, mígnem elérkezett a hónap második hétvégéje. Dorka, szokásához híven egy újabb grafitit festegetett az épület falára, a barátnőjétől kapott új festékszóróival. Tőle nem messze egy fiú nézte őt, nagyjából vele egyidős volt. Sötétbarna haját szanaszét fújta a reggeli szél, ám ez mégsem volt elég a fiú külsejének elcsúfításához. Csillogó, zafírkék szemei érdeklődve figyelték a falnál ügyeskedő, vele egykorú lányt. Kicsivel magasabb volt Dorkánál, viszont a kétméteres Kálmánt még mindig nem tudta lenőni. Aznap a fiú a nagymamáját várta a vasútállomáson, de a vonat egyre súlyosbodó késése lassan már a lány figyelmét is felkeltette. Végül a fiú megszólította a lányt:
- Ügyesen festesz – jegyezte meg, le sem véve a szemét a falfirkálmányról. – Te afféle művészeti iskolába jársz?
- Nem. Semmilyenbe – felelte Dorka színtelen hangon.
- Nem jársz iskolába? – kérdezte a fiú, ám ezzel a kérdéssel megbolygatta a lány lelki világát, aki könnyeivel küszködve elrohant.
- Várj! – kiáltott utána a fiú, de ezzel már elkésett. Szem elől tévesztette a számára ismeretlen lányt.

- Szeretett volna iskolába járni – sóhajtott mélyet ekkor a kalauz – de nem tehette. Az első három iskolaévében nem figyelt az órákon, sikerült megutáltatnia magát a többi gyerekkel és a tanárokkal egyaránt, írni és olvasni sem tanult meg rendesen. Aztán elege lett az iskolából; néha ugyan be-bejárt, hogy meg ne buktathassák, és tanult annyit a pótvizsgákra és az egyéb fontos tesztekre, hogy ne bukhasson meg, ám a maradék időben messziről kerülte az iskolát, utcagyerekekkel és huligánokkal barátkozott. Ideje legjavát itt, a vasútállomáson töltötte. Szerette látni a vonatokat és az utazó emberek tömegeit, hallgatni a zsivajt és a gépek kattogását, érezni az ottani levegő illatát… főleg éjjel szeretett kimenni az egyik vágányhoz, és ügyesen felkapaszkodni a peron tetejére, főleg esőzés után, amikor a víz lemosta onnan azt a rengeteg madárürüléket. Ilyenkor mindig vidáman, egyensúlyozva lépdelt végig a kő-párkányokon, úgy érezte, hogy ő is beleolvad a galambok csodálatos világába. Eggyé vált a széllel, egy ritmusra vert a szíve a félig alvó város halk zörejeivel, és, ha csak egy kicsi időre is, de minden bú és gond elpárolgott belőle, mint forró nyári napon az esővíz. Szabad volt. Mégis, mikor már ráébredt arra, mennyire is jó és fontos lett volna neki iskolába járnia, már túl késő volt. A szülei végső összeveszése után esze ágában sem volt elhagyni az állomást, mivel egyedül csakis itt érezte magát biztonságban.

Másnap délután a fiú ismét megpillantotta a lányt az állomáson. Annak reményében ment oda, hátha jóvá teheti a korábbi baklövését. Ám éppen, hogy csak néhány szót válthattak, Dorka megint elfutott. Szívében a félelem és a bánat erősebb volt, mikor meglátta a fiút. Mert úgy érezte, hogy nem volt elég méltó a társaságához. A fiú szép volt, teste ápolt, a hangja kedves, és a szavai alapján roppant értelmes volt, Dorka pedig világéletében csúnyának találta magát, koszosnak és ostobának. A harmadik napon azonban, mikor Dorka ébredés után lófrálgatott a folyosón, hirtelen megakadt valamin a tekintete.

- Gondolom, sejted, hogy mi lehetett az – mosolyodott el a kalauz bácsi.
- A galamb graffiti? – kérdeztem meghökkenve. Bár, igazság szerint számíthattam volna erre már korábban is.
- Bizony. A vadgalamb – bólintott a mellettem ülő férfi jókedvűen.

A fiú festette. Éjszaka, nehogy a lány megláthassa. Kálmán figyelemmel kísérte, amint a fiú az éjszaka eljöttével titokban Dorkát követte, és minden percben figyelte őt: amikor a peron tálszerűen bemélyedt tetején mászkált, amikor gondolataiba mélyedve elvegyült az utazó emberek minimális sokaságában, és amikor sóvárogva nézte az égen szálló, vagy éppen a földön ugráló és csipegető galambokat. Ez adta az ötletet a fiúnak, hogy galambot fessen az állomás falának egy üres részére.
Másnap Dorka teljesen megbabonázva fürkészte a graffitit. Csak egyvalamit sajnált igazán; ötlete sem volt, hogy mégis ki lehetett az a titokzatos művész, aki a galambot festette. Hiába kérdezte Kálmántól, az ifjú kalauz nem volt hajlandó a festő ki- illetve hollétéről nyilatkozni. Aznap délután a fiú újból felbukkant, és ismét megszólította Dorkát. Mikor a lány váratlan módon egyből nekiszegezte a kérdést, a fiú kezdetben vonakodott ugyan, de végül bevallotta, hogy az valóban az ő műve volt, és, hogy azért festette, hogy Dorka kedvében járhasson.

- Mi tagadást, rendesen megváltoztak a dolgok ez után – nevette el magát a kalauz. – A fiú, vagyis Miki minden nap eljött az állomásra Dorkához, és gyakran órákig, sőt, olykor még sötétedés utánig is jól szórakoztak együtt. A lány beavatta őt az épület illetve az élet által rejtegetett titkokba, míg a fiú az iskolai mindennapjairól mesélt neki, és néhanapján tanítgatta is a főbb tantárgyakból. Idő közben kiderült, hogy valójában papíron mindketten ugyan abba az iskolába, a Pollack Mihály művészeti suliba jártak, ráadásul ugyanabba az osztályba is, a 8 c-be – mondta, majd a tekintete hirtelen elborult, és korábban életvidám arcvonásai elkomorodtak. – Mikor ezt Dorka megtudta, a szíve mélyén átkozta magát, amiért nem járt be az iskolába rendesen. Ő és Miki nagyon megkedvelték egymást, mégis, volt közöttük egy láthatatlan fal, ami nem volt más, mint a két külön világ, amelyben éltek, és amely miatt a találkozásaik száma egyre csak csökkent, ahelyett, hogy tovább nőtt volna.
- És nem tehettek ellene semmit? – kérdeztem aggodalmasan. Nem igazán szerettem az olyan történeteket, amik nem happy and-del végződtek.
- Bele sem kezdtem volna ebbe a történetbe, ha úgy ért volna véget, hogy többé nem is találkoztak – mosolygott rám a kalauz. – Emlékezz, hogy Kálmán végül be tudta tartani az ígéretét…
- Mégis hogyan? Hiszen a dolgok rosszabbra fordultak, nem? – hitetlenkedtem.
- Az a kicsi bökkenő csak a hegy előtti völgy volt, a boldog végkifejlet előtt lévő utolsó akadály, a derülő, napfényben úszó égbolt előtti tavaszi zápor, ha érted, hogy mire gondolok – magyarázta meg a férfi.
- Azt hiszem, értem – bólogattam. – Mégis, ha ez volt az a bizonyos zivatar, akkor fölöttük miképp derült ki az ég? Erre a kérdésre a kalauz bácsi mosolya sokkal lágyabb, sokkal boldogabb volt, mint az eddigi arckifejezései. Mintha maga a nap mosolygott volna le rám. A kedves, öreg nap.
- Miki rávette Dorkát, hogy megkeresse a „szebb utat” – mondta kissé elérzékenyülve. – A lány, csak az ő kedvéért, hazament a szüleihez, akik halálra aggódták magukat miatta. Mikor meglátták egy szem leányukat az ajtóban, anyja zokogva borult a nyakába, és apja is jó szorosan magához ölelte. Abban a minutumban megesküdtek, hogy soha többé nem fognak veszekedni, és ezt sikeresen be is tartották. Dorkának évet kellett ugyan ismételnie az iskolában, de a következő évet sikeresen zárta, hála Miki szorgalmas segítségének. Mikor Dorka elballagott az általánosból, Mikivel együtt újra meglátogatta Kálmán bácsit, és az egyik legnagyobb falfelületre az épületben, közös erővel felfestették festékszórókkal az Eiffel tornyot. Dorkának már gyerekkori álma volt, hogy eljusson Párizsba, a szerelem városába…
Én még vártam a folytatásra, azonban úgy tűnt, hogy a bácsinak nem állt szándékában folytatni a történetet. Mégis, előbb egy másik kérdésemnek adtam hangot.
- Honnan ismeri ezt a történetet? – érdeklődtem. – Netán Kálmán, a kalauz mesélte önnek?
- Nem Kálmán mesélte… – rázta meg a fejét elvigyorodva –… mivelhogy én magam volnék Kálmán. Fehér Kálmán az én becsületes nevem. Szolgálatára, kisasszony – emelte meg előttem vígan kék, MÁV-os sapkáját.
- Ön volt Kálmán bácsi? – döbbentem meg rendesen.
- Bizony ám – nevetett a kalauz, vagyis, Kálmán. – S, hogy őszinte legyek, egy kicsit sem bántam meg, hogy én is a történet részévé váltam, még így is, hogy nem volt túl sok beleszólásom a dolgokba. Viszont gazdagabb lettem egy feledhetetlen, regényekbe illő élménnyel. Látni, hogy a koszos kislányból hogyan lett igazi, szerelmes tini, nekem teljesen megérte.
- Kálmán bácsi… - kezdtem bele a második kérdésembe. - … Nem tetszik tudni véletlenül, hogy mi történt Mikivel és Dorkával, miután mindketten gimnazisták lettek? Hogyan végződik igazából a történetük? Kálmán válasz helyett felemelte jobb kezét, és fülig érő szájjal, büszkén nézve a távolba mutatott. Pontosabban, nem is olyan távolra, igazából olyan hat-hét méterre. Ahogyan követtem az ujjának irányát, egy fiatal párocskát láttam meg, a nő egy babakocsit tolt maga előtt. Fekete haja és ibolyakék szemei voltak, a férfinak pedig sötétbarna haja volt és zafírkék szeme. A férfi mosolyogva figyelte feleségét, aki pedig szinte megbabonázva nézett felfelé. Egy Eiffel tornyot ábrázoló, kissé már megkopott graffitit csodált könnyekig hatódva. Ők voltak azok! Miki és Dorka! Ehhez kétség sem férhetett!
- Ők is ugyanarra a Pesti vonatra várnak, amire te és a családod – állt fel kissé nehézkesen Kálmán bácsi. – Délben indul a gépük Franciaországba. A hajnali, pirosló és aranyló napfény megfestette a falakat és az emberek arcát. Reggel hét felé járhatott az idő. Csak néztem, hogy a korábbi történet főszereplőiből milyen érett és boldog emberek lettek. Házasok… Szülők…
- Párizs… - suttogta örömkönnyeivel küszködve Dorka. - … Jövünk már!
- Jövünk bizony – nézett a szemébe mosolyogva Miki.
- Zsófi! Hahó! Zsófi, merre vagy? – hallottam meg hirtelen anyu, apu, Marcsi és Berci kiáltásait a távolban. Ennyi idő veszekedés után tűnt csak fel nekik, hogy eltűntem.
- Máris megyek! – kiáltottam vissza nevetve, majd futásnak eredtem. Az egyre csak növő embertömegek hajnali forgalma immár szinte teljesen elnyelte zöld bakancsom koppanásait a vasútállomás kövén.

Szilágyi Eszter: Néma madárfütty – A vendégségben



„- „Csak ő tud neked segíteni” – visszhangoztak továbbra is anyu szavai a fülemben. Efelől még mindig erős kétségeim voltak, mégsem haboztam kopogtatni a 9-es számú ajtón. Hiába hangzott teljes képtelenségnek az, amit anya mondott, ez az ember volt jelenleg az utolsó reményem. Se a barátaim, se az anyám, se senki más nem tudott már segíteni, az óra pedig vészjóslóan ketyegett. Csak egy fél délutánom maradt meghozni egy döntést, amire egymagam képtelen voltam. Ez az ember volt számomra az utolsó reménysugár.
Egy koppanás. Két koppanás. Három koppanás. A kopogtatásom hangjától visszhangzott az egész lépcsőház, melyben korábban néma csend honolt. A ház belső udvarába besüvítő szél kísértetiesen fütyült, de az elmúlt évek alatt már sikerült hozzászoknom az effajta zavaró tényezőkhöz. Ha a szél nem fújt volna, még azt is meghallottam volna, ha valaki az udvaron leejtett volna egy gombostűt. Sosem volt ennél nagyobb hangzavar a mi házunkban, legfeljebb, ha valaki csöngetett vagy kopogott a másik ajtaján. Ha valaki ebben az épületben nagyobb zajt merészelt csapni, a szomszédok tutira rögtön pert indítottak volna ellene. (Volt már rá példa…) Ezt leginkább azzal tudnám magyarázni, hogy ebben a házban én voltam a legfiatalabb, pedig 15 éves múltam. Rajtam és anyán kívül itt mindenki vagy öreg volt, vagy remete életmódot folytató aktakukac. A kisgyerekes szülők leginkább a ház romosságától és nyomasztó hangulatától nem költöztek ide, de a legtöbbjüket a házról terjengő pletykák riasztották vissza. „Kísértetház”, „boszorkánytanya”, „fél szemű, mindenkire szőlőcukrot köpködő Besenyő néni a harmadikon”… Nem is értettem soha, honnan veszik ezeket az ostobaságokat az emberek, de legalább nem költöznek ide a zajos kölkeikkel. Én és anyu mindig is csendes és magányos életmódra vágytunk, éppen ezért költöztünk ide, mihelyst anya és apa szakítottak öt évvel ezelőtt. Egyenesen vonzónak találtuk a csendes és romos épületet, biztonságos és barátságos menedékhelyként tekintettünk rá (főképp apám elől)…
Nem sokat késlekedve, Anna néni nyitott nekem ajtót. Gyönyörű, hosszú, ősz haját ma nem fogta kontyba, hanem oldalfonatban hordta, ami annak volt a jele, hogy nemrég fodrásznál volt. Ametiszt-lila köntöse gyönyörűen passzolt ibolyakék szemeihez, akárcsak a padlizsán-lila, szőrös mamusza.
- Jó napot, Anna néni – köszöntem kissé hebegve.
- Szervusz, Nóri! – mosolygott rám szélesen Anna néni. – Kerülj beljebb! – suttogta, majd betessékelt engem a lakásba.
Mindig is a 9-es lakás lakóit, vagyis Pista bácsit és Anna nénit tartottam a ház legszerencsésebb párosának, ami az otthonuk fényviszonyait illeti. A mi lakásunknak két ablaka volt: az egyik a konyhából nyílt a belső udvarra, a másik pedig a nappali/szobámból nyújtott a zajos és forgalmas utcafrontra kilátást. Az áramunk gyakran elment, néha azért, mert nem fizettük rendesen a villanyszámlát, néha pedig a hibás vezetékek miatt. A 9-es lakás azonban teljesen más volt. A nagyszobába mindig hét ágról süt be a nap reggeltől estig. A bejárati ajtótól egyenesen előre lévő, nagy, tiszta és karcmentes ablakon mindig csak úgy áradt befelé a fény, ráadásul a jobb oldalon hatalmas üvegajtók nyíltak az idős házaspár erkélyére, melyre behajlott a vele szemben álló, öreg platánfa néhány ága. Az erkélyükről mindig gyönyörű kilátás nyílt a Batthyány parkra, ami onnan, fentről nézve valamiért mindig is szebbnek látszott az én szememben, mint amikor az utcán sétálgatva nézelődtem abba az irányba. A mi, rumlis lakásunkkal ellentétben náluk mindig makulátlan rend volt és szédítő tisztaság. Hiába, Anna néni egyszerűen utált tétlenül ücsörögni nyugdíjas napjaiban.
Az előszobában lehámoztam a lábamról a klumpáimat, mert Anna néni rühellte, ha valaki cipővel vagy papuccsal karcolta a frissen fényezett, mézszínű parkettát. Ezt már tapasztalatból tudtam, mivelhogy nem ez volt az első alkalom, hogy itt jártam. Sokszor hívtak már meg ide vendégségbe; amikor ide költöztünk, születésnapokkor, névnapokkor, az iskolai évzárók után, a ballagásomkor, amikor anyu új és jobb állást kapott, amikor Pista bácsi díjat nyert az egyik festményére… az ilyen fontos alkalmakkor Anna néni és Pista bácsi sosem késlekedtek meghívni engem és anyut ünnepelni magukhoz.
- Ülj csak le, kedvesem! Máris hozok valami harapnivalót! – mondta lelkesen Anna néni.
A mai látogatásom során csupán három dolog tért el a megszokottól. Az első, hogy nem várt, mégis szívesen látott vendégként, ami miatt egy kicsit kényelmetlenül éreztem magamat. A második, hogy most, az erkély és az ablak közötti fal előtti állványon most egy új vászon volt, rajta egy félkész festmény. Őszi színeket láttam rajta, talán egy fa lombja lehetett a háttér, mely formája leginkább az erkélyükkel szemben álló platán vonalaihoz volt hasonlítható. A kép fő alakja egy barna madár volt, de nem tudtam volna meghatározni, hogy milyen fajta. A harmadik eltérés pedig az volt, hogy ez úttal Pista bácsi a hintaszékben olvasgatta a helyi hírlapot. Máskor általában az asztalnál ült és mosolyogva nézett rám, mivel máskor Anna néni előre a tudtára adta, hogy jövök. Most viszont, még ha hangosan üdvözöltem volna őt, akkor sem nézett volna rám, és ez a tudat egy kicsit bántott. Pedig nem ő tehetett róla, hogy süket volt…
Anna néni egy tálcányi süteménnyel és egy kanna, gőzölgő teával tért vissza a konyhából. Alig bírtam ellenállni a finom illatoknak, de az azért mégsem lett volna illendő, ha egyből magamba nyomtam volna az összes sütit, ezért erősen visszafogtam magam, és csak akkor emeltem el egy újabb finomságot a tálról, amikor az előzőt már lassan elmajszoltam és lenyeltem. Kész kínszenvedés volt ugyan, de megérte.
- Fodrásznál tetszett lenni? – törtem meg a szobában eluralkodó kínos csendet.
- Hogy te milyen figyelmes vagy! – nevetett Anna néni megilletődve. – Na és te mi járatban vagy errefelé? – kérdezte kíváncsian.
- Nos… izé… igazság szerint… - hebegtem, mivel hirtelen nem igazán találtam a megfelelő szavakat. – Nagy bajban vagyok, és anyu azt mondta, hogy Pista bácsi tudna rajtam segíteni… - motyogtam behúzott nyakkal.
- Az csak attól függ, hogy miféle bajban vagy – billentette oldalra a fejét Anna néni. Nála ez volt a tipikus „hallgatlak, kedvesem” póz.
- Szer… szere-… szerel-… – nyögdécseltem. –… Szerelmi probléma – nyögtem ki végül nagy nehezen.
- Őszintén megsúgom neked… anyukád nem is tudott volna jobb emberhez küldeni téged – suttogta a fülembe mosolyogva Anna néni. – Szóljak neki, hogy minél hamarabb hazamehess, vagy kivárod, amíg az utolsó rovat végére ér?
- Nem kell, van időm – nevettem a fejemet rázva.
Pista bácsi egy ápolt ősz hajú, 87 éves, mégis aktív és fiatalos nyugdíjas volt. Ehhez képest mondjuk igazán jól tartotta magát, az öregség ráncai csak enyhén barázdálták az arcát, és szemeinek életteli ragyogását sem volt képes megkoptatni az idő vas foga. Céltudatos volt, talpra esett, kedves, bölcs és roppant segítőkész. Kora ellenére soha le nem hervadt a mosoly az arcáról, égszínkék szemeinél mindig nevetőráncok húzódtak. Süket léte ellenére profi szinten tudott szájról olvasni, azonban mindig halkan beszélt. Hangja mély volt és kissé reszelős, mégis kedves és barátságos volt. Több, mint ötven éve élt már együtt szerelmével, Annával ugyanabban a Rózsa utcai társasházban, ugyanabban a lakásban, ami az egyre csak öregedő házzal és annak lakóival ellentétben mindig új és modern volt, azzal az egy különbséggel, hogy sohasem vettek maguknak televíziót, számítógépet vagy telefont. Úgy érezték, hogy számukra az élet e dolgok nélkül is tökéletes volt. Tévé és számítógép helyett újságot olvasgattak, Anna néni néhanapján rádiót hallgatott, miközben Pista bácsi gyönyörű képeket festegetett, és napi rendszerességgel jártak sétálni a közelben lévő parkba. A telefont pedig egyenesen hasztalannak találták. Ha valakivel beszélni szerettek volna a szomszédok közül, akkor személyesen látogatták meg őket, a szomszédokon kívül pedig nem volt senki, akivel telefonálhattak volna. A családjuk… a barátaik… rajtam és anyán kívül már mind elhervadtak mellettük, elhulltak. Mindkettejük fölött eljárt már az idő. Ők ketten mégis boldogan és fülig szerelmesen élték tovább az életüket, és eszük ágában sem volt a halál miatt szomorkodni.
Pista bácsi már nagyon régóta ismerte anyukámat, konkrétabban születése óta. Sőt, Pista bácsiból úgy lett családunk barátja, hogy egy iskolába járt annak idején az anyai nagymamámmal, és együtt harcolt az anyai nagyapámmal a háborúban, mikor még fiatalok voltak. A nagyapám szerencsére csak felszínes sérülésekkel tért haza, és még azt is túlélte, hogy egy puskagolyó belefúródott a vállába, mivel Pista bácsi időben eljuttatta őt az orvoshoz. Ám a nagyapámmal ellentétben ő már nem volt ilyen szerencsés, valamiféle tűzharc következtében véglegesen elveszítette a hallását, és anya elmesélései alapján Pista bácsi több sebbel érkezett haza. Később ő volt az a személy, akinek hála a nagyszüleim megismerkedtek, és az esküvőjük napján a násznagy szerepét töltötte be. Ott volt a kórházban, amikor anyukám megszületett, ott volt, amikor ő is megházasodott, és az én születésemkor is jelen volt, és boldogan ünnepelt minket. Igaz, amikor anyukámat eljegyezték, Pista bácsi első kézből ellenezte a házasságot, mivel szent meggyőződése volt, hogy kettejük kapcsolata már az elején is instabil volt, ahogyan előre megjósolta azt is, hogy a házasságuk tíz év múlva majd befellegzik. Ő már fiatal korában rátalált az igaz szerelemre, filozófiai diplomája volt már addigra és rengeteg ismerőse úgy emlegette őt, mint szerelmi szakértő. Ennek ellenére mégsem tudta megakadályozni az esküvőt, megszülettem én, és a jóslata pontosan tíz év múlva be is teljesedett, sajnos. A szüleim elváltak, apu lelépett egy modell alkatú, fiatal, szőke spinével, én és anyu pedig gondolkodás nélkül Pista bácsi és fiatalkori szerelme, Anna néni szomszédságába költöztünk.
Mire feleszméltem a kissé talán túl elmélyedt gondolkodásból, Pista bácsi már ott ült velem szemben az asztalnál, és mosolyogva fürkészett engem. Sohasem találtam túl igazságosnak ő én Anna néni néma kommunikációját…
- Mit csináltak volna, ha most ijedtemben hátraugrottam volna székestül? – nevettem el magamat kellemetlenül, és hozzá mutogattam is, hogy Pista bácsi számára érthetőbb legyen a tátogásom.
- Meglepődtünk volna, és azt kérdeztük volna, hogy „ez most álom-e vagy valóság”? – nevetett halkan Pista bácsi. – Te nem szoktál megijedni.
- Hát, pedig most igazság szerint rémült vagyok – mondtam/mutogattam lehajtott fejjel.
- Egyre jobban megy neked a jelnyelv elsajátítása – dicsért meg Anna néni. Tavaly és tavalyelőtt is ugyanezt mondogatta nekem, de mindegy.
- Való igaz, de mondd csak, mégis miért vagy rémült? – kérdezte Pista bácsi. Fiatalos tekintetébe most némi aggodalom vegyült, és nem mosolygott olyan szélesen, mint általában.
- Tudja, Pista bácsi… - kezdtem bele nehézkesen. – Van két fiú az osztályomban, Ádám és Bálint. Bálintot már ismeritek, ő az a néma fiú, akit általánosban az új iskolámban ismertem meg, és aki azóta is a legjobb barátom. Fekete hajú és zöldes-barna szemű, viszonylag magas, zárkózott fiú. Ádám alig két hete érkezett az osztályunkba, de máris remekül kijövünk egymással. Afféle alfahím, Bálinttal egymagasságú, hirtelenszőke haja van, ami a napon fehérnek látszik, a szemei pedig gyönyörű égszínkékek. Ó, és egy bandában énekes.
- Tehát van két srác, akik egymás tökéletes ellentétei, és mindketten jóban vannak veled – összegezte a hallottakat, pardon, látottakat Ádám bácsi. – Eddig azt hiszem, értem, de mondd, mégis hol itt a probléma?
- Rühellik egymást, engem akarnak partnernek az őszi bálra és belém szerelmesek – vágtam rá foghegyről.
- Mindketten? – kérdezte Pista bácsi és Anna néni egyszerre, döbbenettől kidülledt szemekkel.
- Igen, sajnos – bólintottam fáradtan. – Ráadásul egyszerűen képtelen vagyok választani közülük. Azt mondták, hogy akinek nemet mondok, azt örökre elfelejthetem, de én mindkettejüket pontosan ugyanúgy szeretem, és egyiküktől sem lenne szívem megválni! Túl nehéz a döntés, de az idő sürget. Holnapra adnom kell nekik egy konkrét, végleges választ, és vagy az egyiküket, vagy a másikjukat kell választanom, de félek, hogy egyedül rossz döntést hoznék! – panaszoltam szörnyülködve.
- Nos, Nóri, én egy dolgot bizton állíthatok – köszörülte meg a torkát Pista bácsi. – A házak romosodnak, majd felújítják, és ez a körforgás addig tart, amíg le nem rombolják. Ám a szerelem nem alakul át és még csak nem is születik újjá az évek, évszázadok során. Úgy is mondhatnánk, hogy a vonalkód mindig ugyanaz marad ezen a különleges terméken az élet bevásárlóközpontjában. Kövess engem – suttogta félhangosan, majd felállt, és megindult az erkély felé. Kissé bizonytalanul távolodtam az asztaltól (egyrészt azért, mert még nem jártam az erkélyükön, másrészt pedig azért, mert nem volt szívem otthagyni megevetlenül azt a sok süteményt a tálcán), de Anna néni bíztató biccentése megnyugtatott (belenyugodtam, hogy ma már nem lesz több süti), így tétova nélkül követtem Pista bácsit.
Ahogy az öregember kitárta az üvegből lévő tolóajtókat, több tucat madár rebbent fel egyszerre az erkélyről és annak korlátjáról. Galambok, fürjek, cinegék, verebek, rigók… életemben nem láttam még annyi különböző madarat egy helyen. Mondjuk, ez azért is lehet, mert nem voltam valami nagy madárbarát. Egyetlen egy madár nem röppent el a többiekkel. Egy nőstény feketerigó. Ő továbbra is ott ült a korláthoz legközelebbi ágon, és minket figyelt. Ahogy Pista bácsi rámosolygott, a madár egyből énekelni kezdett. Mindketten nagyon boldognak látszottak, a bácsi is és a madár is. Ekkor nyilallt belém a felismerés: ez a rigó ugyanaz a barna madárka volt, akit Pista bácsi már félig megfestett a szobában lévő vásznon.
- Ez a kicsiny madár a kedvencem – suttogta meghatódva Pista bácsi. – Tudod, hogy miért?
- Mert… gyönyörűen énekel? – kérdeztem, de rögtön a szám elé kaptam. Kicsit későn jöttem rá, hogy butaságot mondtam.
- Nem hallom őt, kedvesem – nevetett jókedvűen Pista bácsi. Nagyon megkönnyebbültem, amiért nem vette a szívére, amit mondtam. – Ennek ellenére mindig énekel nekem. Tudom, hogy nem annyira intelligens lény, hogy tudja, hogy nem hallom, ennek ellenére mindig mindent megtesz, hogy a kedvemben járjon
– mondta, majd közelebb hajolt hozzám, és úgy fojtatta. – Mert, tudod, a tettek mindig sokkal, de sokkal többet érnek a szavaknál. A szavak mindig kétszínűek, felszínesek és minimális értékűek, nekem elhiheted. Ezt már akkor megtanultam, amikor még hallottam az emberek és az állatok szavát. Ma már csak a természet és a szívem hangját hallom, s nekem ez épp elég. Tudd meg, a természet és az emberi szív sohasem hazudik. A szerelemmel kapcsolatban pedig, ne vonj le semmiféle véleményt illetve következtetést csak a szavak miatt, megértetted? A tettek mindig többről árulkodnak, többet jelentenek a puszta szavaknál…
- Ez mind szép, jó és igaz, de… még mindig nem tudom, hogy mégis miképp döntsek – sóhajtottam aggodalmasan. Lehet, hogy buta voltam, amiért nem értettem meg Pista bácsi nyilvánvalónak tűnő utalásait, mégis… nem éreztem úgy, hogy a bölcsességei által juthattam volna valamire.
- Tudod mit? – vonta fel a fél szemöldökét Pista bácsi, majd visszalépdelt a nappaliba, én pedig szó nélkül követtem őt. Bent, a szobában Pista bácsi elővett egy papírt és egy tollat, lefirkantott néhány sort, félbehajtotta, majd felém nyújtotta a lapot.
- Most menj haza, Nóri. Otthon vegyél elő tollat és két, A4-es papírlapot. Az egyikre írd fel az egyik fiú teljes nevét, a másikra pedig a másikét. Utána az ide felírt szempontok alapján írj mindkettejükről legalább egy-egy sort. Ha ezzel elkészültél, gyere vissza ide, és mutasd meg nekem az eredményt – sorolta fel az utasításokat, miután átvettem tőle a papírt. – Hidd el nekem, a végén nem én, és még csak nem is te fogod meghozni azt a bizonyos döntést, hanem a papír. Ez egyike a régi, de jól bevált hétköznapi varázslataimnak – suttogta kissé sejtelmesen mosolyogva.
Bár nem igazán értettem, hogy ezzel mit is akart mondani, átvettem tőle a papírt, majd búcsút vettem tőle és Anna nénitől. A visszafele utat már gyorsabb léptekkel tettem meg, mivel még nem csináltam meg minden leckémet holnapra. Mikor hazaértem, anyu egyből afelől érdeklődött, hogy mi történt Pista bácsiéknál, de sajnos túlságosan sietősre fogtam az iramot, így nem volt időm igazán figyelembe venni a kérdéseit és még válaszolni is rájuk. (Megjegyzem, ő ezt nem nézte túl jó szemmel, de két-három perc elteltével belenyugodott, mert tudta, hogy most fontosabb volt számomra a sietés, mint a vele való kommunikálás.)
Amint végeztem a tanulással, kapásból tollat és két papírt ragadtam. Már rettenetesen fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis miféle „hétköznapi varázslatot” emlegethetett Pista bácsi, ami abban az összehajtott papírlapban rejlett. Ennek ellenére leírhatatlanul meglepődtem, amikor széthajtogattam a lapot.
Nem mintha ismeretlen nyelven íródott varázsigékre számítottam volna, de… csak öt, átlagos kérdést láttam, betűjelekkel ellátva.
„A) Mi mindent tudsz a személyiségről, a múltjáról és a jövőbeli terveiről?
B) Mi a kedvenc közös időtöltésetek?
C) Mit köszönhetsz neki?
D) Mi volt a legnagyszerűbb emlék, amit szerzett neked?
E) Mikor/hányszor állt ki melletted?”
Hogy őszinte legyek, nem értettem. Kezdetben egyáltalán nem értettem, hogy mégis mit rejthetett ez az öt, teljesen általános kérdés, sőt, kifejezetten furcsának tartottam, hogy mégis miért pont ezeket a kérdéseket tette fel nekem Pista bácsi. Ennek ellenére mégis lefirkantottam ezeket a kérdéseket Ádám és Bálint lapjára, majd a betűjelekkel ellátott pontokra jól megfontolva lefirkantottam a válaszokat. Olyan embernek ismertem meg Pista bácsit, aki egyszer sem tévedett szerelmi ügyekben, és az esetleges kétségek ellenére továbbra is ehhez tartottam magam. Bíztam benne… és hittem a mágia mentes varázslataiban. S nem csak azért, mert nem volt más lehetőségem a helyes döntés meglelésére…
Tíz perc sem telt bele, és már ki is töltöttem mindkét lapot. Az eredmények a következők voltak:
A) Mi mindent tudsz a személyiségről, a múltjáról és a jövőbeli terveiről?
Ádám: Különleges személyiségű fiú, tipikus sztáralkat. Mindenkivel jól kijön, temérdek barátja van, ami mondjuk nem is csoda, hiszen remek beszélgetőtárs, kedves, figyelmes, megértő és igazán karakteres ember, aki csak úgy vonzza az emberek tekintetét. Szeret: énekelni és basszusgitározni. Nem szereti: a nugátot és a diót. A múltjáról nem igazán szokott beszélni, a jövőjéről viszont annál inkább; egy nap világhírű popbandában szeretne énekelni és telt házas koncertet adni New Yorkban. Perfektül beszél angolul és tényleg tehetséges, szóval ezzel biztos, hogy nem lesznek gondjai.
Ahogyan ezeket a sorokat újra elolvastam, kissé megsajdult a szívem. Elvégre, én általános óta német tagozatra jártam, és arra sem volt valami sok esélyem, hogy valaha is bekerülhessek a sztárok világába, annyira jól azért mégsem tudtam énekelni. Így annak az esélye, hogy pár évnél több időt tölthetek majd Ádámmal a jövőben, hirtelen távolinak és elérhetetlennek tűnt.
Bálint: Ő sem éppen egy hétköznapi srác, bár a különc és néma viselkedésével (és a fekete öltözködési stílusától) sokan félnek tőle, ami mondjuk teljes mértékben alaptalan és nevetséges. Születése óta néma, és leginkább emiatt van az, hogy zárkózott és szűkszavú, amióta csak az eszét tudja. Évekig nem voltak barátai, mivel az emberek nem értették azt, amit mondani akart. Bár, amióta megismertem őt, sokat fejlődött a néma önkifejezés terén, és sikerült rávennem, hogy rajtam kívül másokkal is barátkozzon. Mióta Csabival, Somával és Kittivel is kommunikál, sokkal többet látom mosolyogni. Felnőtt korában geológus és építkezési mérnök szeretne lenni, a fizetésének egy részét pedig a hozzá hasonló, fogyatékosságban szenvedő gyerekek számára szeretné majd fordítani. Jelenleg is önkéntes munkákat vállal délutánonként a siketek intézetében, mégis mindig azt bizonygatja nekem, hogy „ez még nem elég”.
B) Mi a kedvenc közös időtöltésetek?
Ádám: karaoke, zene hallgatás, pizzázás/hamburgerezés, játékteremben lógás
Bálint: közös házi feladat írás, sétálás akármerre a városban, könyvtárban való keresgélés, vígjáték/kabaré nézés, activityzés, és szinte minden, amit együtt csinálunk
C) Mit köszönhetsz neki?
Ádám: Alig egy hete kaptam tőle egy plüssmacit, múlthét vasárnap meghívott egy mozi-filmpremierre, és írt nekem egy dalt „Egyetlenem” címmel, amit rengeteg ember előtt csak az én kedvemért játszott el, pedig bármely más rajongójának tehette volna meg ugyanezt, ő mégis engem választott.
Bálint: Túl sok mindent köszönhetek neki. Ő volt az első barátom általánosban, az új iskolámban. Az ő kedvéért vettem komolyan a jelnyelv megtanulását, hogy könnyebb legyen megértetnie magát velem. Rengetegszer segített nekem a tanulásban, ha ő nem lenne, biztos nem lettem volna ötös, négyes, de néhol még hármas se egy csomó tantárgyból. Minden nyáron rendszeresen meghívott egy-egy gombóc fagyira, magával vitt a családi vakációjára és mindig minden titkába beavatott. Másik iskolába szeretett volna jelentkezni, mégis abba a gimnáziumba felvételizett, ahova én is, mert én voltam az egyetlen barátja. Ha kértem valamire, megtette, ha szomorú voltam, mindent elkövetett, hogy megvigasztaljon, ha boldog voltam, ő mindent megtett, hogy még boldogabbá tegye a napomat.
Születésnapomra és névnapomra mindig meglepő ajándékkal rukkolt elő, olyannal, ami nem került sokba, mégis sokat jelentett. Öt évvel ezelőtt óta túl sok mindent tett, amit még mai napig nem tudok elégszer megköszönni.
D) Mi volt a legnagyszerűbb emlék, amit szerzett neked?
Ádám: Amikor szerenádot adott nekem.
Bálint: Idén, nyáron, amikor Németországban töltöttük az egész júliust, 25.-én, a szülinapomon bekötötte a szememet, úgy utaztunk egy csomót, és leírhatatlanul örültem a meglepetésnek, amit nekem szánt, mikor levettem a kendőt a szememről. Vidámparkba mentünk. Egész nap remekül szórakoztam, mégis két dolog maradt meg bennem leginkább, mint legkedvesebb emlék. Az egyik asz volt, amikor Bálint céllövészeten nyert nekem egy hatalmas plüss pandát (Schwarz-Weiß Feldwebel-t, azaz Fekete - Fehér Őrmestert, aki a mai napig ott gubbasztott a szobám sarkában). A másik pedig a kihívás volt; fél perc alatt mindkettőnknek ki kellett találni activity szerűen a másik szavát. Természetesen megnyertük, a jutalmunk pedig egy komplett büféasztal volt, tele sütikkel meg gyorskajákkal. Életemben nem ettünk még annyit egy napon belül, amikor pedig már teljesen degeszre ettük magunkat, azzal szórakoztunk, hogy senki sem értette, amit mondtunk (mivel én magyarul beszéltem, ő pedig mutogatott), és kifiguráztunk néhány random kiválasztott embert a tömegből. Igaz, hogy utána már nem szállhattunk fel a hullámvasútra, így már csak az óriáskerékre maradt időnk, mivel már lassan kezdett sötétedni. 55 méterrel a föld fölött, mellette ülve, a naplementét és a léghajókat figyelve, tudtam, hogy ez volt életem legmókásabb születésnapja.
E) Mikor/hányszor állt ki melletted?”
Ennél a kérdésnél mindkét fiú lapjára egy ugyanúgy kezdődő mondatot írtam le. „Tegnap, utolsó óra után, amikor igazán nagy bajban voltam, mert Mamlasz Mari át akarta rendezni az arcomat, amiért nem akartam „elkotródni”…”
Ádám: Láttam a szemem sarkából, hogy valahol a tömeg mögött a falnak dőlt, és pötyögött a telefonján, aztán idő közben hazament. Este pedig azt írta nekem, hogy két napot ad, hogy válasszak közte és Bálint között.
Bálint: Elém ugrott, és mérgesen nézett farkasszemet a lánnyal, aki erre gúnyosan felnevetett. Nem tudott semmit visszaszólni Marinak, és nem volt szabad ütnie (mert a lány egy pofonjától is kifeküdt volna). Ez mindenki számára nyilvánvaló volt, ő mégsem tántorodott előlem, sőt, teljes testével védelmezett. Mari ráförmedt, hogy takarodjon el, ő viszont meg sem moccant. Majd mindenki számára jól láthatóan, teljesen tisztán és érthetően artikulálva ezt tátogta: „Dögölj meg!” Bálinton csattant az ostor, vagyis, a pofon helyettem, amitől én rémülten roskadtam a földre. Szörnyen megijedtem az irgalmatlanul gyorsan lepergő eseményektől. Mindenki legnagyobb döbbenetére Bálint továbbra is úgy állt előttem, mint a cövek, csakis abból látszott, hogy tényleg megverték, hogy a jobb arca vörösebb lett a másiknál, a tekintetében pedig még jobban égett a düh és a bosszúvágy vad lángja. Döbbenetében Mari démonnak nevezte őt, majd sietve elfutott. Ahogy a tömeg eloszlott, Bálint azt mutogatta nekem higgadtan, hogy szerinte megrepedt az álkapcsa és bemegy a kórházba, majd köszönés nélkül elment. Aznap este, mikor videó-chatteltünk, azt mondta (illetve mutogatta), hogy a doki szerint csak egy kis zúzódást talált az alsó álkapcsán, de amúgy semmi komoly baja nem volt, aminek őszintén örültem.
Ahogy a lap végére értem, úgy éreztem, mintha hirtelen a fejemben kitisztult volna az ég, eltűntek a felhők, felszállt a köd, és kisütött a nap. Hirtelen olyan világosnak és nyilvánvalónak tűnt minden. Igaz, hogy kezdetben talán Ádám mellett álltam ki igazán, mégis, a kérdések és a rájuk adott válaszok megfordították az állást. Bármit is írtam, Ádámnál mindig mindenből kevesebbet írtam, és nem csak azért, mert még csak nemrég találkoztunk. Lett volna rá lehetőség vagy mód, hogy jobban megismerjem, s ez mégsem így történt. A kedvenc közös időtöltéseink mindig csak egyszer fordultak elő, sosem ismételtük meg, pedig szerettem volna. Ezek különleges alkalmak voltak, mégsem elegek. Egyszeriek és egyszerűen felszínesek. Szépek, de talán túl szépek és ritkák. Az „ajándékaival” nem arra törekedett, hogy mosolyogni lásson vagy nevetni halljon, mint Bálint. Csak arra törekedett, hogy megkaparintson valamit, amit magamtól nem adtam volna neki ajándékba: a szívemet. Azt a szerenádot nem is az én kedvemért adta elő. Önfényezés volt az egész, hiszen mindenki hallotta őt a suliból, és később a koncertjein is előadta. Ha tényleg nekem szánta volna, csak nekem adta volna elő és csak az én kedvemért. Amikor pedig bajban voltam, nem segített rajtam, pedig megtehette volt. Nem szeretett igazán, vagy, ha igen, gyáva volt és önző. Viszont Bálint nem. Ő mindig mindent megtett értem, mindig kiállt mellettem és sohasem hazudott nekem, ahogyan mindezt én is megtettem érte.
Mikor átnyújtottam a két lapot Pista bácsinak, már tudtam, hogy mindig is Bálint felé húzott a szívem. Csak korábban elvakított az álszent Ádám ragyogása, és az a személy, aki mágikus erejű varázsigéivel megtörte a gonosz és alattomos átkot, az Pista bácsi volt. Ez a gondolat életem végéig nagy örömmel és hálával töltött el.
- Nos? Működött a szerelmi varázslatom? – kérdezte halkan, szélesen mosolyogva Pista bácsi. Csupán egy pillantást vetett a két lapra, mégis kézenfekvőnek vélte a döntésemet.
- Igen – nevettem. – Köszönöm szépen – mutogattam boldogan.
- Nincs mit – kacsintott rám Pista bácsi, majd közelebb hajolt hozzám. – Egyvalamit azonban sose felejts el: „A néma madár füttye többet ér.” Ez azt jelenti, hogy önmagában egy ajándék értéktelen. Az érték csakis a szándék.